Azon időben Jézus szólt a tanítványoknak, hogy szálljanak bárkába, és evezzenek át a túlsó partra, addig ő hazaküldi a népet. Miután hazaküldte, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben besötétedett, s ő ott volt egymagában. A bárka már jó pár stádiumnyira járt a parttól, hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején, a víz tükrén elindult feléjük. Amikor a tanítványok észrevették, hogy a vízen jár, megrémültek. „Kísértet!” – mondták, s félelmükben kiabáltak: Jézus azonban megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” Erre Péter így szólt: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!” „Gyere!” – felelte. Péter kilépett a bárkából és elindult Jézus felé a vízen. Az erős szél láttára azonban megijedt, és amikor merülni kezdett, felkiáltott: „Uram ments meg!” Jézus kinyújtotta a kezét és megfogta. „Te kishitű – vonta kérdőre -, miért kételkedtél?” Amikor beszállt a bárkába, a szél nyomban elült. Akik a bárkában voltak, leborultak előtte, és megvallották: „Valóban Isten Fia vagy!” Átkeltek a tavon és Genezáretnél értek partot.
Gondolatok az evangéliumhoz
Jézus bár megtehette volna, nem a hullámzást szünteti meg, hanem Péternek nyújt segédkezet.
Tanúság: néha erős hullámokra van szükségünk, ahhoz, hogy észrevegyük a szabadító isteni jelenlétet.
Vagy éppen annyira akarjuk a körülmények általunk elképzelt megváltoztatását, hogy észre sem vesszük a felénk nyújtott kezet. Pedig sokszor mi kérjük ezeket a helyzeteket: Uram erősítsd meg a hitünket! Vagy éppen mi magunk okozzuk azt. De örök tanúság: Krisztus nem a nehézségeket veszi el az életünkből, hanem megtanít és erőt ad leküzdeni azokat.
A kinyújtott kezet nekünk kell megragadni!
Első lépés: Krisztusra nézni, s így bátorságot meríteni. Úgy, ahogyan a járni tanuló gyermekünkkel tesszük: nézz rám, s menni fog. Nem vak hitet várunk el gyermekeinktől, hanem bizalmat, hogy bízzon tapasztalatunkban, bízzon tudásunkban. Ugyanígy a keresztény hit se vak, hanem az Istenbe, Jézusba, a jézusi tanításokba vetett bizalom.
Második lépés: ki kell lépni a bárkából, ki kell lépni a hétköznapokból, ki kell lépni a megszokásainkból. De továbbra is Krisztusra nézve.
Feladataink, problémáink, életünk hullámaira nézve, azokba belemélyülve, érezhetjük: süllyedünk! Ezzel szemben egyik legjobb módszer: Krisztusra tekinteni. Szakadék felett is úgy kell átkelni: hogy nem lefelé, hanem a túlpartra, és az oda segítő feladatra kell nézni. S ez a gyökere, annak az alapvető imaformának is, amit mi is oly sokszor elmondunk: Uram irgalmazz! Péterhez hasonlóan mi is kimondjuk ezeket a szavakat. Nem azért, mert Jézus különben nem segített volna, hanem nekünk van szükségünk arra, hogy megtapasztaljuk létünk korlátait, s a korlátokon átívelő isteni erőt és hatalmat, az imádságban újra és újra helyes irányba állítsuk tekintetünket, és megragadjuk a felénk nyújtott kezet, melybe kapaszkodva, biztosan eljutunk a túlsó partra, de amelyet fogva már maga az odaút is valódi élményt ígér!