Abban az időben Jézus Szamaria egyik városához érkezett, melyet Szikarnak mondanak, közel ahhoz a földhöz, amelyet Jákob fiának, Józsefnek adott. Ott volt Jákob kútja. Jézus tehát olyan fáradt volt az úttól, hogy leült a kútnál. Körülbelül a hatodik óra volt. Odajött egy asszony Szamariából vizet meríteni. Jézus megszólította: Adj innom! (Jn4,5-6)
Megszomjaztunk. Itt vagyunk a kút mellett. Szomjasan, kérdésekkel tele. Jó, hogy itt a kút mellett szólít meg minket Krisztus: Adj innom!
Adj innom! Nem nagy mondat, de mégis, Megtöri a csendet, megtöri a két nép közötti feszültséget, megtöri az évszázados megkeményedett szokásokat. Igaz milyen érdekes, hogy most ugyanez történt. Szokások, vallási előírások, melyeket átlépett az Úr.
Nagy dolgokat várunk az Istentől: egzisztenciális elhívásokat, teológiai igazságokat, teremtő szót. De úgy tűnik az Isten a hétköznapokban van jelen. Egy pohár víz elég.
Ki ez a nő? A világ, a modern társadalom, vagy mi magunk személyesen?
Krisztus megszólít. Megszólítása – kihívás. Ki hív a megszokottból, a felépítettből, a megkeményedett valóságból. De ez kell, mert a történet csak akkor folytatódik, ha a másik fél is akarja.
Találkozás: meghallgatás! Tényleg kíváncsi rád. Milyen ritka ez. Mikor valaki úgy kérdez, mikor úgy kérdezek, hogy a másik érzi: tényleg érdekel. Krisztus nem áll, hanem leül. Milyen más a mi Mesterünk. Leül Zakeus házába, leül Lázár mellé, de gyakran látjuk ülve tanítani. Bevállalja az intimitás kockázatát. Leül, mert van ideje, mert közösséget vállal, mert egy szintre emelkedik.
S mélyül a beszélgetés. S a felszín alatt, a zűrzavaros kapcsolatrendszerben megsérült, talán sokak számára már gennyes sebek mögött, ott az EMBER! Ez az imádság, a meztelen lelket megérinti, bekötözi, megsimogatja az Isten.
Pedig csak inni kért Jézus! Mostanában is csak inni kér Jézus! S hála Istennek tőlünk is. Most is.
Beszélj hozzá, mondd el neki! Most.