Vasárnap az ikonok, a szentképek tiszteletére hívta fel figyelmünket Egyházunk. Az ikonokon keresztül az értünk emberré lett Isten Ige (Jn 1,14), Jézus Krisztus szabadító és életadó szeretetéről elmélkedünk és azt ünnepeljük.
Az ikonok tanítanak minket, hogy az üdvösség nem egyszerűen egy fogalom, hanem Isten szeretetcselekedeteinek a sora. Jézus Krisztus nem egyszerűen egy múltbeli szereplő, Isten nem egyszerűen egy fogalom. Isten „az aki van” (Kiv 3,14; Jn 8,58; Jel 1,8), aki szeretetében annyira közel akart magához vonni, hogy Jézus Krisztusban emberré lett, látták, hallották, érintették (Jn 1,14).
Az ikonok tanítanak minket, hogy emberi létünk méltóságát tiszteljük. Isten képére és hasonlatosságára teremtett minket (Ter 1,26-27), emberré lett, mert szeret engem (1 Jn 4,10-15).
Úgy élek mint az ő képe?
Tisztelem az emberi élet méltóságát?
Úgy tekintek magamra a felebarátomra, úgy élem az életemet, mint aki a Szentlélek temploma (1 Kor 6,19) mint ahol a Szentlélek lakik (2 Tim 1,14)?
Bemegyek a templomba és az ikonokat szemlélve hálát adok méltóságomért és megerősítem lemondásaimat, hogy annak még inkább tudatában legyek, így imádkozva:
„Szent képed előtt leborulunk Jóságos, bűneink bocsánatát kérve Krisztus Istenünk. Mert önként kegyeskedtél testileg a keresztre fölmenni, hogy az ellenség rabságából szabadítsd meg azokat, akiket alkottál. Ezért hálásan kiáltjuk Neked: mindeneket örömmel töltöttél be üdvözítőnk, mert eljöttél a világot üdvözíteni.”